Loleatta Holloway - (Love) Szenzációs Hang

Loleatta Holloway 1946. november 5-én született Chicagóban, de sajnos már 2011 óta nincs köztünk. Szó szerint zenébe született és abban is nevelkedett, mert édesanyjának saját gospel kórusa volt, a Holloway Community Singers. Az idők során az énekkar olyan nagyra nőtt, hogy az együtt dalolók száma olykor elérte a százat. Ennek tudatában nem is meglepő az első kérdés…

Discoguy: Loleatta, hogyan kerültél kapcsolatba a zenével? Te szeretted volna csinálni, vagy édesanyád és a család miatt nem volt más választásod?

Loleatta Holloway: Szerintem anyám és a kórus miatt. Négy éves koromban kezdtem, és emlékszem, hogy minden gyereknek volt egy-egy saját dala, és én persze azt akartam énekelni, amit az unokahúgom. Majdnem egyidősek voltunk, szóval ez nem lett volna gond, de anyám nem engedte: “Azt a dalt nem énekelheted, mert neki jobban megy.” De én csak azt akartam, így a sajátomat azért sem adtam elő.

Aztán egyszer csak az történt, hogy az unokahúgom lebetegedett, és vasárnap nem tudott jönni a templomba. Amikor az ő része jött, végigfutott a testemen valami, felálltam, elkezdtem énekelni az ő dalát. Mindenki el volt ájulva, és onnantól kezdve én lettem a fő énekes. Bárcsak meglenne az a felvétel…

A tinédzser Loleatta később elhagyta a családi kórust, és csatlakozott a The Caravans nevű gospel csapathoz. Nem sokkal ezután pedig megalapította a saját énekegyüttesét Loleatta Holloway & The Review néven. Itt ismerte meg későbbi menedzserét és férjét, Floyd Smith-t. Az ő segítségével készült el első populáris műfajú dala a saját neve alatt 1971-ben, Gene Chandler 1963-as Rainbow ‘71 című klasszikusának átdolgozása.

Szóval, ez volt az első felvételed?

Az első az a templomi volt, amit említettem. Azt akkor felvették, de én nem szerettem meghallgatni, mert úgy éreztem, hogy a hangom olyan, mint egy felnőtté. Rajtam kívül mindenki imádta, én meg nem. De ma nagyon jó lenne, ha meglenne valahol… “Úgy énekel, mint egy nő!” - mondogatták, mert erős, erőteljes volt a hangom.

A Rainbow ‘71 után indult Loleatta szóló pályája, férje a Don’t Bother Me I Can’t Cope című Broadway-ről Chicagóba hozott darabba tette be.

Egyszer eljött az egyik kiadó vezetője Michael Travis, megnézett a darabban, és azt mondta: “Ha ebből a hangból nem tudok eladni egymillió példányt, mindet magam veszem meg!” Ennek a mondatnak két nagylemez lett az eredménye: az 1973-as Loleatta, és 1975-ben a Cry To Me. Azt hiszem hármat vettünk fel, de egy nem jött ki…

1976-ban Loleatta szerződést kapott a Salsoul csoport egyik kisebb kiadójától, a Gold Mine Records-tól. Nem akárki volt ennek tulajdonosa: a legendás Norman Harris, a Baker-Harris-Young trió egyik tagja. 

Úgy sejtem, hogy a történeted valahol itt kezdődött, ugye?

Igen, és 1976-ban meg is jelent az első dalom a Hit And Run, ami valójában egy majd' 11 perces diszkó orgazmus. Fogalmam sem volt, hogy hogyan fogok tudni olyan gyorsan (és olyan hosszan!) énekelni, ahogy azt egy diszkó dalban elvárták. Azt hittem sose lesz vége a felvételnek… És amikor már azt gondoltam, hogy befejeztük, a hangmérnök azt mondta: “Akkor most csináljuk meg az album verziót!” Kicsit kaotikus volt a helyzet, mert a teljes verziót nem írták meg, csak magát a témát, így menet közben kellett kitalálni, hogy mikor jön az én részem, mikor énekelek, ezt sokszor bízták rám.

Nem sokkal a Hit And Run felvétele után elkészült a Dreamin, amit csak egy másik dal, a Worn Out Broken Heart B oldalára tettek fel. Vagyis, a Hit And Run készült el először, de a Worn Out… jelent meg előbb. Ezek a dalok mind ott vannak a Gold Mine-nál megjelent Loleatta című lemezen - ez nem összekeverendő a 73-as Loleatta albummal. 1978-ban megjelent a Queen Of The Night, majd ‘79-ben a (harmadik), keresztnevét viselő lemez a Loleatta - ‘79.

Még ebben az évben felkérte őt Dan Hartman producer, hogy énekeljen a Relight My Fire című dalában, ami nagyon hamar világsiker lett. És ugyanez a Dan Hartman írta meg Loleatta legnagyobb slágerét a Love Sensation-t, a művésznő 1980-as albumának címadóját.

Azt hiszem az volt életem legnehezebb dala. Dan vagy harmincszor énekeltette el velem, de ma már tudjuk, hogy erre szükség volt ahhoz, hogy klasszikussá válhasson.

A Love Sensation lett az egyik legtöbbet hangmintázott dal: 1989-ben az olasz Black Box használta a Ride On Time-ban, 91-ben Marky Mark a Good Vibrations-ben, és a sort még folytathatnánk. Mindezt a technika fejlődése tette lehetővé, erről megkérdeztem a művésznőt.

Nekem a sampling-gel, a hangminták felhasználásával alapvetően nincs bajom, azt viszont sosem értettem, hogy ezekért miért nem akarnak fizetni? Használják a hangomat, nagy sikereket érnek el vele, de én nem kapok semmit. Egyébként az első hangmintámat Madonna használta, már nem emlékszem a dal címére, de ott egy nagyon rövid részt vettek ki, valami olyasmit, hogy “Laaaaaa…”. Szóval, sokan használták a hangmintáimat, de szinte senki nem fizetett. És ez csak a stúdió, az élő fellépésekről még nem is beszéltem. Amikor a Black Box használta a hangomat, ők kaptak felkéréseket fellépésekre, és nem én. Volt olyan is, hogy egy helyen a Black Box lépett fel, a következő hétre pedig szerződtettek engem úgy, mint “A Black Box igazi hangja - Loleatta Holloway”, majd a helyszínen azt kérték, hogy énekeljem a Ride On Time-ot. Én erre azt mondtam, hogy nem azt fogom énekelni, hanem a Love Sensation-t. 

Azt azonban el kell mondanom, hogy a Marky Mark dalban megneveztek, és ki is fizettek.

Azt is hallottam, hogy tervben volt, hogy az egész Black Box albumot felénekeled majd, de Martha Wash megelőzött.

Igen, mi még épp arról tárgyaltunk, hogy mennyi is lenne a gázsi, amikor kiderült, hogy ő kevesebbért is elvállalta. És bár abban az időben szinte naponta beszéltünk egymással, ezt mégsem említette. Ez bántó és szomorú.

Csináltál életed során bármi mást, vagy mindig a zene volt?

Csak nagyon rövid ideig, és még tiniként dolgoztam egy könyvkötőnél. Néha eszembe jut, hogy mennyivel jobb lett volna valami normális munka, ahonnan aztán szépen nyugdíjba mehettem volna, és élvezhetném annak minden előnyét… De ebben az iparágban nincs nyugdíj: vagy dolgozol, és akkor van mit a tejbe aprítanod, vagy nem, és akkor nincs pénz se. Egy kicsit irigylem a nyugdíjas nyugalmat.

Írtál saját dalokat, vagy voltál producer?

Igen, persze. Igazából ezt eddig senkinek sem mondtam, de minden dalom saját szerzemény is: azokat a részeket, ahol tényleg "megszólal", mindig én írtam. Sajnos sok olyan dalom is van, ahol meg sem említettek a szerzők között. Egyébként ez nem “one man show”: általában egy ember írja a zenét, egy a szöveget, és van még a producer is. A producerek általában nem tudnak zenét írni, de tudják, hogy mit akarnak. Aztán van valaki, aki ír valamit, de valaki más képes formába önteni. Ha pedig még változtatni is kell rajta valamit, amitől a dal szerkezete is más lesz, ott megint beleszólhat valaki.

Olyan ez, mint a mixelés: elkészíted a dalt, és meg vagy győződve róla, hogy ez a létező legjobb verzió, majd jön valaki, és még jobbat csinál belőle.

Vannak saját (köteles) példányaid a kiadványaidból?

Nincsenek, és bárkinek mondom ezt, nem hiszik el. Amikor megkerestem a Salsoul-t, hogy küldjenek pár lemezt, akkor összesen egyet küldtek. Ha valaki most azt kérné, hogy mutassam meg a dalaimat, nem tudnám megtenni.

Amikor pedig átmentem Európába, olyan verziókat hallottam, mint még soha! Olyan képeket készítettek rólam, amelyekről nem is tudtam, és lemezborítót kreáltak belőlük. Sokat bosszankodtam emiatt. Ismeretlen eredetű fotók, ismeretlen eredetű verziók összerakva valami lemezre… Nyilvánvaló volt, hogy úgy kerestek pénzt belőlem, hogy abból én egy centet se láttam. És olyan képeket használtak, amelyek publikálásához sosem járultam volna hozzá. Semmit nem kaptam, azt éreztem, hogy kisemmiztek.

Szomorú történet, beszéljünk másról: melyik a kedvenc saját felvételed?

Erre nehéz válaszolni, mert olyan sok dalt készítettem, hogy számon sem tudom tartani, és mindegyikbe beletettem a szükséges energiát. Sokan sokat dolgoztak a dalaimmal, ezért nem emelek ki semmit.

Tudom, hogy nehéz, de meg tudnád becsülni hány dalt énekeltél?

Ó, Istenem, fogalmam sincs! Amikor egyszer Londonban voltam, odajött hozzám egy fickó vagy 20 különböző lemezzel, hogy dedikáljam őket. Szinte egyiket sem ismertem, mind valamilyen fél-kalóz kiadvány volt. Alaposabban megnéztem őket, és rájöttem, hogy összeszedtek dalokat, átmixelték és eladták őket. De ami igazán sokkolt: Larry Levan is ezt csinálta! 

Mert Larry-vel volt egy esetem, ezt eddig nem meséltem senkinek…

Akkoriban sokat léptem fel a Paradise Garage-ban, és ilyenkor én sosem a DJ-vel kommunikáltam, hanem mindig a tulajdonossal. Na, egyik nap felhívtak a klubból, és azt mondták: “Larry azt akarja, hogy ezt és ezt és ezt a dalt énekeld!” Mondom, nem ismertem a DJ-t, mert érkezéskor egyből az öltözőbe mentem, a műsor végén meg a limuzinnal vissza a lakásomra. Vissza is kérdeztem: “Ki a fene az a Larry?” Mondták, hogy Larry a DJ, én meg kiakadtam, mert nehogy már a DJ mondja meg, hogy mit énekeljek! Aztán letettük, én bealudtam a tévé előtt, és nem mentem el a fellépésre. Másnap megint hívtak, és mindent megígértek, kifizették az előző estét is, azt énelkelhettem, amit akartam - azt hitték besértődtem.

…de később aztán dolgoztál Larry-vel, ugye?

Larry Levan a Paradise Garage-ben

Igen, ez után az eset után barátok lettünk. Sokkal jobban tisztelt, mint korábban, mert Larry ilyen volt: ha az ember hagyta magát, akkor képes volt rátelepedni. Persze, én csak a saját nevemben beszélhetek. Velem jóban volt, megvolt köztünk a kölcsönös megbecsülés, egymás munkájának elismerése. Ha én nem mondom meg neki, hogy hogyan dolgozzon mint DJ, ő se mondja meg, hogy én mit hogyan énekeljek! Persze később rájöttem miért volt ez az egész: felvette a műsoromat, és eladta Európában, ezért akarta, hogy bizonyos dalokat, és bizonyos sorrendben énekeljek. De ezt már csak azután raktam össze, hogy Larry meghalt.

Az egyik dalodból mégis ő készített hivatalos remixet. Ez volt a Strong Enough.

Igen, azt ketten írtuk Yvonne Turnerrel. És mivel én New Yorkban voltam, ő meg Chicagóban, szó szerint telefonon keresztül komponáltunk.

Van olyan dal, amit nem te énekeltél, de szívesen előadtad volna?

Ó, igen! Jocelyn Brown és a I'm Caught Up In A One Night Love Affair. Az egyik legjobb dal a világon!

Milyen előadókat hallgatsz szívesen?

Például Luther Vandross, Anita Baker vagy Sade. Inkább az r&b-soul vonalat. Aztán itt van Lauryn Hill. Szerintem nagyon jól énekel, de az újabb dalait már nem szeretem, mert olyanok, mintha valaki szándékosan arra bíztatta volna, hogy NE énekeljen rendesen, hogy ne használja isteni hangját.

Beszéljünk a diszkóról! Szeretted a műfajt, vagy ez ez egész inkább munka volt számodra?

Amikor elkezdtem, még nem nagyon értettem, de utána az életem részévé vált. Sőt, azt kell mondanom, hogy egyike volt a létező legjobb időszakoknak. Mégpedig azért, mert az emberek szabadok voltak, és csak azzal törődtek, hogy jól érezzék magukat. Aztán a diszkó egyszer csak eltűnt, átnevezték pl. “dance” zenére, de nevezhetik akárhogy, a tánczene az diszkó. 

Egyetlen új dolog van: a rap. A többi, pl. a “house” is a diszkóból nőtt ki. Emlékszem, amikor a house népszerű lett, egyből én lettem a House Királynő, mert mindenhol az én hangmintáimat játszották. Aztán ugyanígy a dance-ben is ott voltam.

Tartod még valakivel a kapcsolatot a régiek közül?

Persze, vagyunk még páran, akik énekelünk, például Linda Clifford. Rengeteg “classic” bulit szerveznek, és ott lépünk fel. Olyanok vagyunk, mint a bor: az idő előrehaladtával egyre jobbá válunk. Ezért van az, hogy miközben a rádiókból eltűnt egy időre a diszkó, mi továbbra is ott voltunk a klubokban.

Mesélj egy kicsit a régi Salsoul-os időkről! Tényleg olyanok voltatok akkor ott, mint egy nagy család?

Igen, az elején minden családias volt. A stúdió tulajdonosa Ken Cayre mindenkivel kedves volt, már-már az üzleti érdekeken is felülemelkedve, de testvérei vitték a cég gazdasági dolgait. Én nagyon sokat köszönhetek Kennek, szoktam is Keresztapaként emlegetni.

Egyébként Ken is csupa jót mesélt Loleatta-ról: “Különleges személyiség, különleges hanggal. Tudja hogyan kommunikáljon a közönséggel. Egyébként közeli barátok vagyunk, gyakran beszélünk telefonon. Emlékszem, egyszer lekötöttek neki egy bulit, amelyet alig promótáltak. Megérkeztünk, nagyjából 50 ember lézengett a klubban a beígért kétezer helyett. Biztos voltam benne, hogy Loleatta nem fog fellépni, de megcsinálta a műsort ugyanúgy, mintha kétezren lettek volna. Megőrjítette azt az ötven embert is. Ő ilyen.”

Mesélj egy kicsit Tom Moulton-ról! Ugye, ő keverte a Love Sensation-t?

Igen, nagyszerű fickó, de nem is tudtam, hogy ő keverte a dalt. Viszont emlékszem egy másikra, amit vele készítettem. Ez az I Will Survive volt.

A Gloria Gaynor dal????

Igen!

De dolgoztál Dan Hartmannal is, ugye?

Igen. A lakásában vettük fel a  Love Sensation-t. A szobában énekeltem, az ablak nyitva volt, kint meg ciripeltek a tücskök. Két napig laktam nála a felvételek alatt, a szakácsa nekem is külön főzött. Mondta, hogy lazítsak, vegyem le a cipőmet, és megmutatja a lakást. Akkor láttam először olyat, hogy valaki az otthonában rendezte be a stúdióját. A szoba csupa ablak volt, a mikrofon meg csak úgy oda volt állítva az egyikhez. 

Ott énekeltem fel a dalt, de Dan azt mondta, hogy nem elég “recsegős” a hangom, ezért újra és újra elénekeltette velem, vagy harmincszor. A végére annyira kikészültem, hogy meg se tudtam szólalni, szó szerint teljesen elment a hangom. Emellett igazi úriember volt, sosem felejtette el pl. a születésnapomat.

Mesélj most a klubokról! Úgy tudom, hogy először Nicky Siano diszkójában, a The Gallery-ben léptél fel!

Ó, igen! Azt hiszem pont akkor voltam terhes a nagyobbik fiammal… Besétáltam a klubba, és annyira elkapott a hangulat, hogy egyszer csak a színpadon találtam magam, még átöltözni sem volt időm, sodort a tömeg, és épp egy Chaka Khan dal szólt, azt kezdtem el énekelni.

Mesélted, hogy felléptél a Paradise Garage-ban, de voltál-e a Studio 54-ben?

Igen, de az én helyem a Paradise volt, már azelőtt dolgoztam ott, hogy Larry Levan odakerült volna. Még színpad sem volt, akkoriban egyszerűen az egyik asztalra álltam fel. Évente úgy ötször-hatszor énekeltem ott, az volt a második otthonom.

Gondolom hírességekkel is volt alkalmad megismerkedni…

Igen, Aretha Franklin volt az egyik ilyen. Akkor találkoztunk, amikor Vegasban előtte léptem fel, de voltam én Smokey Robinson és Bill Cosby “előzenekara” is. 

A vegasi évek tanulságosak voltak: először, amíg móka volt az egész, addig nagyon élveztem, de amint megélhetési kérdés lett belőle, vége lett a mókának, mert mindig figyelni kellett arra, hogy kifizessenek. Mert én az elején annyira szerettem énekelni, hogy a pénz sem érdekelt. Aztán persze megszülettek a gyerekeim - három fiú és egy lány -, és akkor már oda kellett figyelnem a bevételekre is. Rengeteget kellett dolgoznom, volt olyan is, hogy a turnéra a gyerekeket is vittem magammal.

Loleatta a nyolcvanas-kilencvenes éveket is (majdnem) végig turnézta, mert 1996-ban…

Először azt hittem, hogy megfáztam. Elmentem a dokihoz, hogy írja fel a szokásos antibiotikumot, hogy aztán mehessek tovább. A doki nem volt bent, így az ügyeleteshez mentem, aki viszont ott tartott aznap estére, hogy “elvégezhessen pár tesztet”. Másnap reggel bejött hozzám egy szív specialistával, aki azt mondta, hogy átvisznek egy másik klinikára, és meg is operálnak! Szívkoszorúér műtét lett a vége!

1997-ben Loleatta szerencsére már ismét turnézott, ennek egyik kiemelt eseménye volt a brooklyn-i Beatstock Festival, ahol közel 50 művész lépett fel, a dance zene huszadik születésnapját ünnepelték: Taana Gardner, Carol Douglas, Anita Ward, Vicki Sue Robinson, France Joli, és még sokan mások is felléptek.

Összeállítottunk egy olyan játszási listát, amely azokat a dalokat tartalmazza, amelyekről szó volt az interjúban:

Original article © Discoguy.

Magyar fordítás © Deluxe FM. Idézet, említés utánközlés kizárólag a Deluxe FM írásos engedélyével, az eredeti forrás megjelölésével!